A trauma napja
Hozzávetőleg 45 éve találhattam rá a padláson apám iskolai füzetére. Első ránézésre majdnem olyan volt, mint amit mi használtunk. Valami fura azonban volt rajta. Egy rajz, és egy kicsit keservesen rímelő két sor: Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország.
A rajz és a szöveg nem egészen volt érthető számomra, de olvasgató emberke voltam, kíváncsi emberke voltam, kérdeztem is, olvastam is, lassan kikerekedett bennem valamiféle kép. Pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy érzés, meggyőződés, hit.
Óriási igazságtalanság volt, amit tettek velünk. Vártam felső tagozaton a suliban, hogy elérjünk eddig az anyagban, de minden egyes fejezetnél, minden egyes századunknál azért drukkoltam, talán kiderül, hogy mégsem úgy volt, talán most, mégsem jön tatár, török, német…
Nem egyszer álmodtam arról, hogy huszárok ezreivel rontunk rá az ellenre és teszünk mindent semmissé, meg nem történtté, aztán eljött a keserves ébredés, ma reggel is.
Milyen okom van arra, hogy keseregjek? A mai magyar határokon belül születtem, nem lehet okom panaszra, szerencsém volt, bár ki tudja, és ha a mai Güssing (Németújvár) környékén látom meg a napvilágot? E helyett, korán találkozhattam a vidáman pocskoló szlovákokkal Végardó (Sárospatak része) kicsit már akkor is avíttas fürdőmedencéjében.
Mi, a keleti végek lakói a televízió érkezését követően tudtuk fogni Poprádot, Munkácsot, néha néztük is, de csak akkor, ha sportot adtak, mert más műsoraik a mienkhez képest egészen fura szürke, unalmas világot mutattak, a sok lelkesítő riportot, termelési csúcsokról szóló híradást a nyelv miatt nem nagyon értettük, de a képekből ki lehetett következtetni, hogy a szocialista munkaerkölcsre nevelés kellős közepébe cseppentünk. Ekkor nálunk már más szelek kezdet fújni.
Jókora ugrás, 1972. Irodalom óra Sárospatakon. Pista bá’ egy könyvet vesz elő, mit, egyet, harmincat – legalább. Minden kommentár nélkül osztja ki. Nézegetem. Papírkötés, már akkor sem a legjobb minőség, és egy soha nem hallott kiadó neve rajta: Kriterion, a címet csak később nézem meg. Anyám könnyű álmot ígér…Elmondja, hogy el kellene olvasnunk, de ad hozzá magyarázatot, s mondatai nyomán valami síró felismerés ébred bennem, s hirtelen ráébredek, hogy amott Poprádon, és Munkácson (de hiszen tudtam, mégsem fogtam fel) nem csak fura beszédű szlávok élnek, hanem a mieink is, és akkor ott van még Erdély, ahol sokkal többen vannak, vagyunk.
Mit érezhetnek, mit gondolhatnak rólunk? Hiszen van erős hadseregünk, valóban annak láttam, katona apa gyermekeként. Miért nem vesszük vissza azt, ami a mienk? Szüleim nem voltak éppen történészek, de a kádári kor valóságát, határait nagyon pontosan bemérték, mindig ennek megfelelően igazítottak el. Miből állt ez? Erről nem beszélünk, erről elégedj meg ennyivel, nem szabad, jól van, elmondom, de mással ne beszélj róla. Egyre inkább a könyvek felé fordultam, ha hozzáfértem egyáltalán valamihez, és belül daráltam, forgattam magamban az információkat. Közben, minden földrajz atlaszomban átrajzoltam ceruzával, az általam jogosnak véltre, a határvonalakat. Biztosan látta több tanárom is, de nem emlékszem, hogy szóltak volna érte.
Vissza Sütő Andráshoz. Engem a könyv nyelvezete nyűgözött le, meg a humora.
„Egy napon így szólt anyám: Írhatnál rólunk is valami könyvet. Nocsak!… milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.”
…
„- Te miért ordibálsz úgy, amikor kérdezlek? – förmedt rám egy kétszálbajszú felügyelő tanár – Otthon mind süketek vagytok?
- Reformátusok – vágtam hozzá a hangom, amitől, úgy láttam, meg is tántorodott.
- Hányan vagytok?
- Egy vékonyabb templomozásra való.
- Hát a többi? Amitől az istentisztelet vastagabb lehetne.
- A többi szerteszéledt.
- Ezzel a hittérítő hangoddal akarod összeszedni őket?
- Ha lehetne – enyhültem a vigyázzállásból.”
…
„… napfelkelte után a legyekre panaszkodtam. Nem elég, hogy zajonganak, csípnek is, mondtam. Őket is meg kell érteni, fiam. Nem szokták meg, hogy ilyenkor még embert lássanak az ágyban.”
…
„Annyi bizonyos – mondja -, hogy én azt a juhot el nem loptam. De ha olyan szerencsétlen vagyok, hogy az elvtársak másként látják a dolgot… ha úgy döntenek, hogy loptam, akkor én alávetem magam a többség határozatának.”
…
„Megesküdött a papnál, hogy többet nem iszik, és helyrejött az egészsége. Ezt a pártalapszervezet nem tudta vele elérni, pedig hírek szerint elég szigorúan ítélik ott meg egymást.”
…
Volt, hogy a térdemet csapkodtam, ahogy röhögtem, vagy kuncogtam, pedig igazándiból sírnom kellett volna. Ezt a nyelvet, ezt a humort, ezeket a mondatokat Sütő egy talán 600 lelkes faluban szívta magába, ahol mindössze 150-200 lélek beszélte csak a MI nyelvünket.
Belegondol abba, aki csak legyint egyet erre a napra, hogy mi vész el, mi veszett el falvak ezreiben, városok százaiban, lelkek százezreiben? Tudja valaki, hogy mit veszített a világ az aztékok, maják, Afrika törzseinek kiirtásával? Megbüntette a sors a hódítókat, a zsarnokokat? Dehogy büntette. Megjutalmazta. Milyen is volt a magyar nemzetiségi politika az angolokéhoz, franciákéhoz, spanyolokéhoz képest?
Valahol a minap olvastam, hogy csak Erdélyben 3600 elemi iskolában tanulhattak románul a nebulók, 1920 után pedig 3000-ben, mert a román állam nem tudott többet finanszírozni. Mit adtunk mi az elcsatolt vidékeknek? Otthont a betelepülőknek, mert kellett az emberkéz a török dúlása után, adtunk tudást, kultúrát, és adtunk volna nyelvet is, ha kérnek belőle, de nem mindenki kért, bevallhatjuk volt ebben néha erőszakosság, de ki cselekedett volna másként? Igen, ők is adtak nekünk, szavakat, mintát, étkek receptjét, zenét, van ezzel valami baj? A világon semmi, de miért tagadják le, miért tagadják el a múltjukat, miért írják át? Nem értem, szegényebbek lesznek általa.
A svábokra nem emlékszem, hogy bánták volna a magyar szót, otthon maguk között használták a magukét, a kapun kívül, néha kicsit törve, de a magyart beszélték, mert úgy illik, ahol kisebbségben vagy.
Bármiféle hazai szlávokra úgy emlékszem, hogy piacon, buszon, vonaton minden gátlás nélkül saját nyelvükön hangoskodtak, fel sem merült bennük a magyar nyelv használata, pedig a sváboknál jobban beszéltek, és jobban ki is tudták fejezni magukat magyarul, mégsem mindig akaródzott nekik magyarra váltani. Valami elképesztő mondat ragadt meg a fülemben a szombathelyi buszról: „Mi otidite na belgyógyászatu” vagy valami ilyesmi.
Miért nem, nem tudom, talán tényleg úgy érzik, hogy ők itt az őslakók.
Kolozsváron tavalyelőtt pár méterre a MI szobrunktól kértem egy pohár sört magyarul, a látni valóan román pincértől. Nem értette, nem volt hajlandó érteni. Már horgadt bennem az indulat, amikor belépett egy legalább kétméteres barátja, kollégája. Persze csitultam, de még így is kolléganőm kellett, aki engem megelőzve angolul kérte az italt, de rajtam látszott, hogy majdnem felrobbanok.
Aki legyint, az miért nem érti, hogy miért akarok beledögleni a tudatba, hogy Kolozsváron 309.000 lakosból 60.000 a magyar (2002), amikor soha nem volt így. Vannak Erdélynek, de még a Partiumnak is olyan részei, ahol mindig, valóban román többség volt, nem is vitatom. Miért nem lehetett ezt valamiféle unióval megoldani, miért kellett nekünk ez a pokoljárás?
Még egyszer és utoljára. Értem a mai helyzetet. Esélyünk nincs a revízióra, esélyünk nincs egy csettintéssel mindent visszavarázsolni, amit elloptak tőlünk, esélyünk nincs (vajon miért) Európa népeivel megértetni, hogy mit jelentene, ha hirtelen eltűnne tőlük Normandia, vagy Bajorország, vagy… nem is tudom folytatni, akkora képtelenségnek tűnik.
Pozsony. Meg tudok őrülni tőlük, ahogy letagadnák a csillagos eget is. Bratislava…a múlt évben olvastam, hogy a várban találtak egy szláv kettős keresztes pajzsot…vicces. Legyen az övék. Vigyék, ha már megnyerték Ebül szerzett jószág, ebül vész el…egyszer be fog igazolódni, csak nekünk lesz már nagyon késő.
Csapataink nem állnak harcban, nincsenek. Elfogadom az európai normákat, de elvárom, hogy a sok történelemhamisító nézzen magába, és vegyen vissza a lendületből. Bizony a történelem az erősek, a győztesek irodalma. Pár generáció, s át van minden fogalmazva. A lelkes nebuló, lelkesen magolja a szlovák hősök sorát. Első, második, harmadik Jánosik. Hát nem röhej? Nem. Nagyon szomorú, hogy nincs arra európai norma, hogy a múltat ne szabadjon elhazudni.
Ez is az emberi kultúra része lenne, az európai polgár egyik ismertetőjele, hogy nagyra tartja a másikat is. Elfogadja a nyelvét, kultúráját, szereti a zenéjét, művészetét, nemcsak szereti, használja is. Lásd a japánok és a népzenénk. Távolabbi szomszédként, a minap az észteknél olvastam, hogy számukra is, a zene Bartókkal és Kodállyal kezdődik. Ja, hogy abban benne vannak a szláv, román elemek, hagyományok is? Igen, soha nem tagadták le, hanem gyűjtötték, megmentették. Nekünk, és nekik, a világnak. Nem gazdagabbak lettünk-e általa? Dehogynem.
A cikk írásának kezdetekor a ravasz, felkészült, erős politikusokkal akartam indítani. Nincs ma reggel ennyi időm, hogy Churchill, De Gaulle, vagy Bismarck alakját ideidézzem. Történt, ami történt Európával, de az erősek, erősek maradtak, és ma is ők diktálnak. Lehet kárhoztatni a magyar uralkodó osztályt is, megérdemlik, rászolgáltak. Egyet tessék már megérteni. A XIX.-XX. század fordulója elhozta azt a kort, amikor a nemzetek számára elérkezett az idő, s kordivat, korparancs lett nemzetállamot teremteni. Na, ezt kellett volna időben felismerni, s szerintem Kossuth (már 1850-ben) elég jól megértette, csak őt nem akarták, és akartuk, érteni.
Dunai konföderáció . a Duna-menti országok államszövetsége. Az eszme Kossuth Lajostól eredt. Kossuth már 1850-ban arra a gondolatra jutott, hogy, ha az osztrák birodalom és Törökország felbomlik s e birodalmak területén kisebb nemzeti államok fognak kialakulni, ezek magukban nem lennének elég életerősek és könnyen idegen hatalmak játékszereivé válnak. Szükségesnek tartotta ezért, hogy a dunamelléki államok: Magyarország Erdéllyel Horvátország, Szerbia és a két román fejedelemség államszövetséggé alakuljanak olyképpen, hogy ezek a tagállamok belügyeket önállóan igazgatnák, azonban területük védelmét, a külpolitikát, kereskedelem, vám és pénzügyeiket közösen intéznék, közös parlamenttel.
A méltánytalanság, az igazságtalanság, akkor is fáj, ha egyébként tehetetlen vagyok, nem tudom megoldani, de nem hagyom elfelejteni, ez is valami, nem? Ja, hogy a jövőbe kellene nézni? És a tanulságokkal mi lesz? A múlt igen jól árnyalt ismerete nélkül valódi jövő sincs. Megvan: kuruc vagyok, az is maradok.
Hozzávetőleg 45 éve találhattam rá a padláson apám iskolai füzetére. Első ránézésre majdnem olyan volt, mint amit mi használtunk. Valami fura azonban volt rajta. Egy rajz, és egy kicsit keservesen rímelő két sor: Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország.
A rajz és a szöveg nem egészen volt érthető számomra, de olvasgató emberke voltam, kíváncsi emberke voltam, kérdeztem is, olvastam is, lassan kikerekedett bennem valamiféle kép. Pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy érzés, meggyőződés, hit.Óriási igazságtalanság volt, amit tettek velünk. Vártam felső tagozaton a suliban, hogy elérjünk eddig az anyagban, de minden egyes fejezetnél, minden egyes századunknál azért drukkoltam, talán kiderül, hogy mégsem úgy volt, talán most, mégsem jön tatár, török, német…
Elolvasom »